Örök élet

Áldott pillanatok azok, amikor a sok jól ismert bibliai történet közül kiemelkedik egy addig meg nem hallott kis mondat, és kibomlik, mint egy szép virág. Ilyen történt velem a napokban, mikor János evangéliumát olvasva a következő sor került elém: „Én pedig tudom, hogy az ő (az Atya) parancsolata örök élet." (Jn. 12:50)

Azok, akik a kereszténység lényegét nem értik, vagy töredékes történelmi ismeretek, hagyományok, előítéletek alapján gondolkodnak hitről, Istenről, azok sokszor azt hiszik egyfelől, hogy a parancsolatok akadályok, amik kényelmetlenül beszabályoznak minket, sőt, mint valami béklyók, megfosztanak valami „izgalmastól, értékestől". Másrészt, hogy mégis e parancsolatok betartása vagy be nem tartása alapján leszünk megítélve (milyen távol van ez a kegyelem evangéliumától!).

Az „örök élet" számomra már földi értelemben is kézzelfogható kincset hordoz: egy értékes, bölcsen megélt, minőségi élet lehetőségét. „Anyagon túli" értelemben. A Biblia tele van olyan „hősökkel", akik valamilyen rövid távú haszon reményében nem tartották be Isten parancsolatait,e minket is védő határokat, és rá is fizettek végül, rossz döntéseik következményeit learathatták. Mert a világ működésének alapelvei és Isten parancsolatai csodálatos összhangban vannak, volnának egymással, s így, ha Isten parancsolata figyelmen kívül marad, akkor sérül a világ működése.

Persze ferdítés lenne itt megállni. Istennek lehetetlen egy tökéletlen élettel „megfelelni", örök életet „kiérdemelni". Az Ő Szentségével nem fér össze a mi bukottságunk. De ez a húsvét csodája: Isten határt nem ismerő, szenvedélyes szeretetéből Jézus az Atya parancsolatait megtartó tökéletes életének árán utat készít az Ő bukott hőseinek, nekünk.